Abrudbánya

A város neve:

Abrudbánya, román nyelven Abrud, németül Gross-Schlatten v. Altenburg, a latin obrussa (próbakő) szóból ered. Az utólagos bánya elnevezés a magyarban az ezüst és arany bányászatra utal. 1271-ben Obruth néven említik. Később Obrud-bana, Abrughbanya, 1517-ben Abrogh banya-t írnak, majd Abrug-banya néven is megjelenik.

Történeti rész:

Abrudbánya Fehér megyében, az erdélyi érchegység szívében, az Abrud patak völgyében elterülő kis bányaváros. Gyulafehérvártól 60 km-re fekszik s az Ompoly völgye mentén Zalatnán át közelíthető meg. Az Aranyos mentén haladva Tordától 90 km-re található. Már a rómaiak idejében bányaváros volt, Abrutus, majd Auraria Maior néven. Az ősi bányásztelepülésen tehát már a római korban kezdték el a föld mélyének a kiművelését. A környező hegyekben (Verespatak, Korna) működő bányáival az erdélyi aranyművelés központjává lett. A procurator aurarorium is a mai Abrudbányán székelt. A város története szoros összefüggésben áll a bányászat történetével. A honfoglalást követően a bányászatot elsősorban a vidék őslakossága végezte. Aztán az államszervezés után a király olyan telepeseket hozatott, akik képzett bányászok voltak. Így már a 10. századtól kezdve főleg szászok települtek be Abrudbányára is. A gazdasági fellendülés kedvezett a királyi kincstárnak, ezért a betelepült bányászok kezdettől királyi kiváltságokban (privilégiumokban) részesültek. A bányászat mellett a vásáros hely joga is megillette a várost.  Abrudbányát V. István  1271-ben a fehérvári káptalannak adományozza, 1453-ban V. László király ruházza föl a bányavárosi szabadalmakkal, de azért a káptalan sem engedi jogait s a 16. században is még jogot tart Abrudbányán bizonyos jövedelmekre. Az Árpádok alatt a gyulafehérvári püspökséghez tartozott.

1301-től 1550-ig az erdélyi aranybányászat központja az Erdélyi Érchegység volt, mely időben az aranytermelés fő bázisa az aranymosás volt. Mátyás király a szászoknak 1471-ben egész Erdélyre szóló aranymosási szabadalmat adott.

A 14. századig a magyar bányajognak két forrása volt: a királyi privilégiumok és a bányaművelők szokásai. Idővel a bányászat fejlesztését a különböző bányavárosok és bányavidékek statutumai határozták meg. Ilyen hatállyal bírt az Abrudbánya és Zalatna városainak bányajoga. Azon túl már az országos törvényhozás is kezdett a bányászattal foglalkozni. A 14. és 15. századi bányatörvények nagy lépést jelentenek a bányaművelés szabadsága felé, míg az 1523. évi XXXIX. törv. cikk egészen határozottan kimondja a bányaművelési szabadság elvét.

A 16. század közepén önálló állammá alakuló Erdély bányászatát az erdélyi fejedelmek tudatosan fejlesztették. Különös jelentőséggel bír a XVI. század végén az erdélyi bányavárosok szövetsége, mely Abrudbányát, Zalatnát, Aranyosbányát, Nagybányát, Felsőbányát és Kőrösbányát foglalja magában, melyet az 1593. évi gyulafehérvári országgyűlés ismert el. 1615-ből való Bethlen Gábor fejedelem okmánya a bányászatról, mely az általános bányaszabadságról szól, s amelyet az 1618-as országgyűlés megerősített. Továbbá I. Lipót az, aki a bányászat kiváló gondoskodója volt, ő léptette életbe 1702-ben, az 1573-as Miksa-féle bányarendeletet, melynek érvényét a Mária Terézia 1747-es bányaigazgatási reformja alapján ugyanaz évi erdélyi országgyűlés is helybenhagyta. Az abrudbányai bánya statutumokat pedig ugyancsak Mária Terézia hagyta jóvá 1773-ban. A bányászati ügyekben a legalsóbb fokon a bíráskodást a bányamester, bányabíróság végezte.

A 19. században az ipar rendkívüli méretű-ütemű fejlődése végérvényesen szükségessé tette az alapanyagokat és energiát szolgáltató bányászat átfogó jogi újraszabályozását. Miután a Miksa-féle bányarendtartás teljesen elavulttá vált, az uralkodó 1854. május 23.-án császári nyíltparanccsal kihirdette az Osztrák Általános Bányatörvényt Magyarországon. 1857- től 59-ig bányabiztosság működött Abrudbányán. 1870- ben törvényhatósági jogú város, 1876-ban rendezett tanácsú bányaváros. A 19. század végén távíró, posta, telekkönyvi hivatal, bányahivatal, templom, kaszinó, takarékpénztár, bányasegélyző egyesület működött a városban.

A trianoni békeѕzerződéѕig Alѕó-Fehér vármegye vereѕpataki járáѕához tartozott. 1910-ben 2938 lakoѕából 1697 román, 1176 magyar, és 34 német volt. 1930-ban 2468-ból 1811 román, 539 magyar és 42 német lakosa volt. 2002-ben 6195 lakoѕából 6080 román, 76 magyar, 33 roma éѕ 3 német volt.